Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrták. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit ők csináltak. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudták az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondtak, az nem igaz.

A jelek szerint nem lesz egyéni nyugdíjszámla, pontosabban számla az lesz, csak értelme nem lesz. Akarom mondani számla sem lesz, csak nyilvántartás. Nem is erről akarok írni, mivel olyan szépen összegyűjtötték már ezt több helyen, mondjuk Vincenték vagy a Varánusz blog.

[Update: a Vastagbőr blogon profin összeszedték az összes értesítőt és levelet a témában, ha valaki esetleg nem emlékszik, olvasgassa át.]

Arról az érzésről akarok írni, amit az egyszeri béka érez a forró vízben. Pontosabban, amit nem érez. Biológiaórán ámulva hallgattam, mikor a tanár azt mesélte, hogy az élő békát gond nélkül meg lehet főzni, ha először hideg vízbe ülteted be, és lassan melegíteni kezded. Mivel a hőváltozás lassú és egyenletes, nem érzi a bajt, és addig ül a vízben, míg meg nem fő.

Nos, hogy a béka valóban ennyire hülye állat-e, azt nem tudom, de hogy a magyar ember tényleg ennyire hülye állat, azt minden nemzetrontó hazaáruló uszítás nélkül megállapíthatjuk.

Mert ezek hazudtak, s nem teszünk semmit. Hazudtak, pofátlanul, bele a szemünkbe, hazudtak, mint a rossz drogos, mint a szerencsejáték-függő, hogyaszongya csak egy ötezrest, ez lesz az utolsó, megadomatöbbivel. A pénz mind elment, hegedűszóra meg körtemuzsikára, és közben még az a kurva államadósság sem nagyon akar úgy megszeppenni a fene nagy unortodoxiától, hogy fogyni kezdjen!

Hazudott a nyugdíjvédelmi miniszterelnöki megbízott, hazudott minden tévéhíradó, de hazudott maga a miniszterelnök is - ennyit ér a szavuk.

Persze, ez nem új dolog: volt már itt olyan, hogy egy miniszterelnök hazudott. Nem kicsit, nagyon. Akkor (nagyon helyesen) emberek lepték el a köztereket, és a lemondását követelték, egyesek pedig (nagyon helytelenül) gyújtogattak meg tévét foglaltak minden cél nélkül, csak a balhé kedvéért. Ehhez képest most mi van? Dögszag. Semmi.

Néhány hete volt alkalmam beszélgetni néhány székházfoglalóval. Kifejtettem nekik, hogy szép meg jó, hogy ők kiállnak a felsőoktatási röghöz kötés ellen, csak az a baj, hogy ebben az országban mindenki csak a saját érdekeit védi, hogy itt a civil öntudat nem terjed túl az otthon küszöbén és a saját pénztárca csatján. Ők erre lehurrogtak, hogy nincs igazam, mert egyrészt ők nem (csak) a röghöz kötés ellen, hanem az egész alaptörvény-módosítás ellen tiltakoznak, másrészt igenis ők akkor is kivonulnak az utcára, ha a nyugdíjasokat, a járulékfizetőket, valamely szabadon választott kisebbséget, a laktózérzékeny tengerimalac-tenyésztőket vagy a piréz látványpékség-tulajdonosokat éri sérelem. Mert hogy ők most jól megszerveződtek, és nem állnak meg. Majd meglátom én is. Mit is mondhatnék? Már az egyetemfoglalásnak is vége.

Rá kellett jönnöm, hogy már rég nem az a baj, hogy az emberek csak a saját érdekeikért állnak ki, hanem az, hogy már azért se. A kormány belehazudott a képünkbe, maga a kormányfő is belehazudott a képünkbe, mégsem gyűlik a tömeg a pesti utcán? Ebben a közönyben van valami végtelenül ijesztő és elkeserítő.

A tanult tehetetlenség jelenségét túszok, foglyok és családon belüli erőszak áldozatául esett, folyamatosan bántalmazott nők esetében figyelték meg. Az áldozat elfogadja a helyzet megváltoztathatatlanságát, és akkor sem tesz semmit a fogvatartója vagy kínzója ellen, esetleg szabadulása érdekében, amikor lehetősége nyílik rá. Ezzel összhangban azonosul a kínzójával, s belátja, hogy a dolgoknak valóban úgy kell történniük, ahogy történnek, és az agresszornak végeredményben igaza van. A legmeghökkentőbb, mikor az áldozat mentegetni kezdi kínzóját.

Tízmillió Stockholm-szindrómás országa lettünk.