Mostanában egyre többször jut eszembe a Holtak földje című 2005-ös zombihorror. Akár a portugál kilátástalanságról olvasok, akár Ciprusról vagy Görögországról, akár ha a hazai helyzeten borongok, esetleg a kertévék és a konzumerizmus által elvakított és lebutított tömegek miatt dühöngök, valahogy eszembe jut az a furcsa és nyomasztó történet. Hogy miért, arra mindenki jöjjön rá maga, én mindenesetre elmesélem az alapsztorit.
Adottak ugye a zombik és a zárt városban élő emberek. Az uralkodó osztály egy hatalmas luxus-felhőkarcolóban él, hol az üzletek és az éttermek telve vannak mindennel, mi szem-szájnak ingere, az ágyak kényelmesek és pont jó a jakuzzi és a pezsgő hőmérséklete. Az átlagember legfeljebb szolgaként teheti be oda a lábát, vagy zsoldosként, aki védelmezi a kiváltságosokat, továbbá rablóportyákat szervez a városon kívülre, hogy ellássa az üzleteket minden földi jóval. Ilyen zsoldosok a mi hőseink is. A többi ember a tornyon kívül, de még a városfalon belül tengődhet, az utca mocskában alhat, és eheti a szemetet, amit nagylelkű urai a felhőkarcoló melletti sikátor kukáiba hajítanak.
A falakon kívül él a nép. Zombik ők, kik csak hörögnek és dülöngélnek, kiknek már csak a foszlott ruháik emlékeztetnek arra, hogy ők is aktív, dolgozó és érző emberek voltak, s kiket a portyára induló zsoldosok tűzijátékkal kábítanak el, hogy addig, míg az agyhalott tömeg a villódzó fényeket bámulja, ők elvehessék tőlük értékeiket, s akár életüket is.
Ám a zombik tömege váratlanul szerveződni kezd. Elég egy szikra, elég egyetlen halál a sok közül, mikor egy mészárlással egybekötött portya (business as usual) után az egyikükben az értelem szikrája gyúl, és hirtelen a tömeg élén találja magát. S onnantól kezdve a tömeget nem lehet megállítani. Már nem nyugalmat akar, nem is ételt, már nem a biztonság vagy a kényelem mozgatja. A tömeg már csak harapni akar. Semmi mást, csak harapni, a fogaival cincálni ki mohón nagy falatokat azok húsából, kik addig kifosztották, kihasználták, akik szórakozásból gyilkolták.
Nincsen tervük, nincsen eszméjük. Csak foguk van, és csak létszámuk van, és csak fokozatosan, ősemberi tompasággal ébredező tudatuk van. De mindez elég ahhoz, hogy győzhetetlenné tegye őket.
A film legnagyszerűbb és leginkább vészjósló jelenete a következő: a városba bejutó zombitömeg sarokba szorítja az öltönyös-kosztümös-szépcsaládos elit java részét, s a vég elkerülhetetlennek látszik. Azonban főhőseink, a katonák még épp időben érkeznek, és lőni kezdik a levegőbe a színes tűzijátékot, ami természetesen megbabonázza az agyhalott tömeget. S mikor az elit képviselői fellélegezve nevetgélni kezdenek, váratlanul az egyik zombi elfordítja a fejét a villódzó fényekről, és egyenesen rájuk mered. Majd egy újabb, és még egy, és még egy… míg végül mind elfordulnak az öncélú fényjátéktól, és megindulnak jóllakni kizsákmányolóik húsából.
A film vége optimista, talán túlságosan is. Legalább ezt a poént nem szeretném lelőni, inkább javasolnám mindenkinek, hogy nézze meg ezt a filmet. Jó kis véres-mészárolós zombifilm, a háttérben kőkemény társadalomkritikával. Egy mese, ami úgy is kezdődhetne: „Egyszer lesz, hol nem lesz…”